Túl az első félmaratonon… az azóta eltelt időben már túl a sokadik félmaratonon 2017. nyarán jött egy gondolat, egy ötlet.  Mi lenne, ha csapatban kipróbálnánk magunkat az Ultra Balaton- on? Ha együtt néhányan, 10-12-en megpróbálnánk körbefutni a Balatont.

A gondolatból pillanatok alatt elhatározás lett,  létrehoztunk a kollégákból egy CSAPAT-OT, majd sikeres nevezés, ami a szerencsének is köszönhető volt, hiszen nem tudtuk, hogy ez a verseny ekkora népszerűségnek örvend, hogy már bejutni is nagy dolog. De nekünk sikerült!   

A téli kifizetjük- befizetjük után egyre izgatottabban de kezdődhetett a szervezés, ami nem volt sima út. Ki mikor hol, hogyan mennyit szeretne futni illetve nem szeretne futni,  3 éjjel 3 nap szakaszbeosztás. Milyen pólónk legyen? Mikor induljunk? Szállás, busz, ellátás… felszerelés, mit kell vinni? Igényelt szervezést, de örömmel tettük. Majd mikor már elkapott a lendület, a gépszíj,  csapattagok sérülés miatti kiesése.   Új versenyzőt találni nem könnyű egy ilyen kihívásra, de ezt is átugrottuk, akadt aki szívesen beállt közénk.

Lázas készülődés, és egyre nagyobb izgalom… közeledett az időpont, mikor már a finisben jártunk, egy újabb sérülés, újabb versenyző kiesés. 48 órával a RAJT előtt. :O Volt rémület.

Villámgyors cselekvés, keresés, kutatás, hiszen a csapat 10 fővel nevezett, a szakaszaink eszerint elosztva, és ki az, aki bevethető két nap múlva 20 km- es futásra?? :O De Orsinak köszönhetően sikerült a legjobb, legmegfelelőbb versenytársat megtalálnunk , aki „hol fussak, mikor és mennyit?” örömmel vállalkozott közénk állni ismeretlenül is. 

Aztán eljött az idő. 2018. május 12-én reggel fél 9-kor útrakeltünk, elindultunk, hogy körbefussuk a Balcsit.

Gyönyörű, napsütéses tavaszi nap, jó hangulat, vidám társaság, mosolygós arcok a gyülekezési helyen. Két busszal keltünk útra, de EGY CSAPAT- ként. Megérkezés minden akadály nélkül simán Aligára, ahol alig vártuk, hogy belevágjunk. :)) 10 futó, két bringás kísérő, két sofőr, és két „filmes” személyzetből állt a  TÖKÉLETES STÁB  :) 

Már-már nyári időben a Balcsi parton a verseny előtti órák igazi ifi tábori, buli hangulatban teltek. Belefért egy közös ebéd, közös kávézás, egy kis szieszta, nézelődés, fotózkodás :D  ráhangolódás a parton. De ahogy teltek az órák, mindenki izgatottabb lett, hiszen nem kis dolog előtt álltunk.  22 óra 221 km. Futás 30 fokban, napsütésben, éjszakában, vaksötétben, hidegben, majd hűvös hajnalon, és melegedő délelőttön több mint 24 órás ébrenlét után. Akkor elképzelhetetlennek tűnt a feladat….. ma életünk egyik legnagyobb élménye.

Aligáról 15 óra 10 perckor elrajtolt a csapat, közösen tettük meg az első 100 métert.  Én, mint első futó izgatottan, a „végre!” érzéssel vágtam neki az előttem álló 11,7  km-nek leválva a csapatról a „találkozunk Kenesén búcsúmondattal”.  Két bringás kísérő, Zsolesz és Józsi ugyanilyen lendülettel, várakozással a bringán belevágott, hogy végigkísérjenek minket, ha már ilyen őrült (??) ötletünk támadt. Ők voltak az őrző-védő bringás angyalok.  :))

Teljesen jól haladtunk kb. másfél km-ig. :D Ott éreztem, hogy ez nem lesz sima ügy, egyre melegebb volt (29 fok) és az út fokozatosan és folyamatosan emelkedett és emelkedett. De úgy gondoltam, erre edzettem hónapokon át, hidegben, esőben, sötétben, napi 2 edzéssel, spinnigezéssel, emelkedők –lejtők útvonalon, sérülten, betegen néha… akkor nem foghat ki rajtam.  Mikor az első kanyarban felbukkantak a csapattársak, huhhh, az elmondhatatlan jó érzés volt. Bár a fülemben a zene szólt rendesen, de a kalimpálásuk, mosolyaik, hajrázások átjöttek így is… végtelen jó érzés volt, hiszen sok versenyen voltam már, de még így soha nem szurkoltak nekem útközben a társaim. Erőt adott, amire volt is szükség. Ez a kép bevésődött.. de nagyon. 

 A fiúk nagy biztonságérzetet adtak, hogy kísértek, hiszen elég volt  saját magammal foglalkozni, az útvonalra ők figyeltek, ők irányítottak diszkréten szavakkal, és szavak nélkül.

Haladtunk is, a nap tűzött, a meleg áradt a betonból. Az út mintha az egek felé vezetett volna, de aztán eljött a pont, hogy egyenesben voltunk. Eljött az az érzés is, amiért jöttem. Fogytak a km-ek, a fiúk kitartóan itattak, locsoltak, mentoráltak, jelezték az eltelt km-eket.  Aztán féltávnál kb. ismét kalimpáló vidám kiabáló szurkoló kedves csapattársak. Talán soha még így nem örültem a kollágáimnak, mint ezen a 11,7 km-en, ha felbukkantak. Az érzés, hogy miattam várakoznak, és nekem segítenek, vitt a CÉL felé.  Tudtam, hogy vár rám egy brutál emelkedő, szó szerint túl kell élni, utána már meglesz  az első futásom. Hát el is jött.. a világvége hangulattal együtt. :O Felmászni 9 km-nél, trópusi körülmények között  :)   egy Gellérthegynek tűnő emelkedőn teljesíthetetlennek tűnt. Némi pánik, hiszen a legkritikusabb pontnál is ott voltak ŐK, a társaim. A rémület, hogy végignézik a „nagy edzettke” felmászását, esetleg visszacsúszását :D, a belesétálást.. kicsit elkeserített, „belehalok” kiáltás is kicsúszott, (így is éreztem)  de a szavaik, a szószerint kézenfogva felsegítés átlendített a „nem adom fel” érzés felé.

A két nap,  számomra legkeményebb része volt ez, de innen fülig érő mosollyal száguldottunk a fiúkkal a váltópont felé. Ahol némi K.O érzéssel,  hányingerrel és szédüléssel küzdve,  de beértünk. (mint kiderült emelkedő és meleg ide vagy oda a tempó nem volt rossz.. sőt.. a síkon futott időt  hoztam, talán ez okozta a „defektes állapotot”) 3 perc és minden rendben volt. Nem volt idő az önsajnálatra (sajnos a nyújtásra sem nagyon) haladni kellett, hiszen a kisvillám „beugrós- megmentős idegenlégiósunk” Levi váltott, tudtunk, hogy ő futócipőben, mi négy keréken ugyan a köv. váltópontra, de nagy verseny lesz.  :)) 

Ezután is szuper jó hangulatban telt a verseny. Levi és Sanyi turbó gyorsasággal tolták le a távjaikat, jobban ők sem néztek ki megérkezéskor mint én,  ez azért megnyugtató volt. :D  Haladtunk, a fiúkat váltották a lányok, Mariann és Szilvi szuper teljesítménnyel, hiszen innen már jöttek az újabb emelkedők, extrém kihívások, de nem fogott ki rajtuk sem. Aztán besötétedett… fejlámpás távok következtek. Érdekes volt… :) Szerintem engem kivéve mindenkinek jól állt a fejlámpa viselése.. :D 

A 221 km legbrutálisabb szakasza…. Pécsely- Vászoly, a bringások rémálma is. De Guszti és Zsolti párosunk - megbeszélve a Fradi meccs eredményeit is közben!- :D mester módon leküzdötte, mi  pedig jajjveszékelve sajnálkozva a buszban néztük, és minden tisztelet az övéké volt, hogy ezt bevállalták. Se futva, se bringán ez nem volt könnyű szakasz.

A vaksötétben a szurkolói pontokon próbáltuk beazonosítani a MI FUTÓNKAT… „Dani Te vagy?!?”kiabálások  az éjszakába… de csak egy fejlámpás hang érkezett, „hogy nem, én nem vagyok Dani”. :D :D Kitartóan azonosítani próbáltuk a világító fejlámpásokat… :D :D míg Dani megérkezett és tovább robogott.  Ahogyan mi is… be a buszba, indulás tovább… Orsit is kerestük a vaksötétben, dinamikusan szaladt az éjszakában, mi mellette gurultunk el. Tudtam, hogy sokat kivesz belőle a sötét, pedig ő mindent beletett a felkészülésbe,  pláne, hogy lassan futni ő nem tud. Kiabáltunk, kalimpáltunk neki is a buszból, jó volt a másik oldalon lenni is. Szorítani, izgulni a többiekért!

Én éjfél körül keltem útra ismét. Zsolesszal a fiammal kettecskén. 6 km várt rám… A fülhallgatóm lemerült egy km. után.. (aki ismer, tudja zene nélkül 5 métert nem tudok futni) a fejlámpám 10 méterenként lecsúszott az orromra vicces is lehetett volna akár.  :D Sötét volt, hűvös és csend, csak a cipőm csattogott az éjszakában. De nem zavart egyik sem.  Furcsa volt… a fiammal együtt „menetelni”, tudtam, hogy ő vigyáz rám, és nem kell félni, hogy nem figyel. Furcsa volt, nekem duplán ez az egész, futás közben még az is eszembe jutott, hogy a nemrégen volt kisfiú, ma felnőttként vállalta egy egész ismeretlen csapat őrzését, felügyeletét, átsegítését a holt pontokon. Nagyon büszke lettem rá abban a pillanatban. Jó volt csendben futni (ilyen még sosem volt) és az „utasításait” követni. Félelmetes volt mikor a semmiből jött egy hang, hogy „ a fény felé, majd a bringa úton balra tovább”. :D Hááát, ha egyedül vagyok biztosan frászt kapok. :D De így, hogy ketten voltunk és volt, aki értette, hogy mi a feladat (egy bácsi adta az infót a sötét semmiből, közelebbről látszottak a kontúrjai) :D  csak haladni kellett.  A talaj, amit nem láttunk ugyan, de botrányos volt, gödrök, lyukak, murva és valami kavicsos talaj… veszélyesnek tűnt  bringának is futólábaknak is, két majdnem beborulás, boka kifordulás, de túljutottunk. A badacsonyi váltópontnál egy sprint is belefért, a „húzzuk meg az egy km-ert „edzői” felhívás,  sikeres volt) 

Nem is értem, honnan, de volt erő hozzá  Vártak a ponton ismét, ismét vidáman,  de mivel Sanyi kelt útra és tudtuk, hogy formában van éjszaka ellenére is, hát tempósan igyekeztünk beelőzni őt.  :) Buszba be, és uzsgyi!

A váltópontokon a hideg éjszakában buli hangulatban vidáman  telt az idő. Érezhető volt a fáradás a buszban bóbiskoló fejecskék, néha már bambuló tekintetek erre utaltak :D de vettük az akadályokat. A csapat erősségét mutatta, hogy a „pakliban benne volt” pillanat eljöttekor, mikor Gergő sajnos lesérült, a térde nem bírta, azonnal megoldás született. Ki melyik távot futja helyette ?  Mariann önkéntessége kisegítette a csapatot, Sanyi észre sem vette a plusz 5 km-ert. J Szó nem volt vitáról, vagy pánikról. Na jó.. én egy kicsi paráztam mikor jött a hír. :D 

Aztán hajnalodott, világosodott.. tompultak a reakcióink. Volt aki bealudt, szundizott. Volt, aki csendesebb lett.  De a kitartás, a „megcsináljuk” nem hagyott alább. „Együtt, egymásért” volt a hajnali órákban is. A sofőrjeink nyilván már a sok koncentrációtól fáradva, de ugyanolyan lendülettel „velünk voltak”. Egyetlen ingerült, türelmetlen reagálás, egyetlen „mikor lesz vége” nem hangzott el. Laci és Karesz voltak a motorjaink,  egyik pontról a másikra, időben odaértünk, tökéletes koordináció és felkészültség Laci részéről, Karesz maximális alkalmazkodásával. Velünk szurkoltak, ugráltak buszból kis és buszba be. Mindezt vidáman, egyik másik ponton táncikálva. :D

A két kamerásunk  Erika és Zsóka is ott volt mindenhol. Nem a futók világát élik, mégis tudták, hogy ezek a megörökítendő emlékek nekünk milyen fontosak. Egymást váltva, folyamatosan rólunk szólt általuk a film… a maradandó évek múlva is visszanézhető fotókért és filmért hálás köszönet nekik.

Hajnalban, Laci befutásakor (aki szintén kis villámként nyomta a távokat) talán egy igazi holt pont volt….  valami kiesett az emlékeimből lehet 10 perc szunya nálam is becsúszott végre csendben lettem, mások örömére. :D  Hiába ígértem meg kérésre, a váltóponton várakozást száraz pólóval, arról lemaradtam,  kezemben a póló én a buszban tentéztem éppen,  s Laci érkezésekor a buszhoz annyira futotta tőlem, hogy „hát Te mit csinálsz itt?” :D Nem éreztem jól magam abban a pillanatban, hiszen a kritikus ponton átsegítést a brutál emelkedőn épp neki köszönhettem. :( De pillanat alatt visszatért a valóság, s  vasúti sín mellett fél 6-kor közös fogmosás, egy kis cicamosi és készülés a következő távra. Orsit váltottam, félve, hogy a már 24 órás ébrenléttel (mínusz 10 perc) fogom-e bírni. Sajnáltam a Józsit, aki szintén rengeteg kilométert letekert már, kánikulában kezdte, fázósan folytatva, sötétben botorkálva, hogy mínusz 5-tel fogunk haladni, megőrül majd tőlem, de az odaérés volt a cél.. nem a tempó.

Aztán… mikor elindultunk, valami megváltozott. A fáradtság elillant, útrakeltünk, egy sima szakaszon. A Balaton gyönyörű volt mellettünk rápillantva hihetetlen volt, hogy épp megkerüljük. A Nap már felkelt, de felhők takarták, sehol senki, csak néhány futó előttünk, akiket még előztem is. Autós forgalom minimális… nyugalom a parton. Én csak futottam, fülemben a zenékkel, Józsi mellettem diszkréten – tudja, hogy nem beszélgetek futás közben- kísért. Épp annyira volt látható, hogy érezzem a biztonságot, nem vagyok egyedül, nem tekert összevissza előttem. :)  A km-ek múlását jelezte, én pedig, hogy „ minden OK”, haladtunk. A Nap egyszercsak kibújt a felhők mögül, olyan volt, mintha egy mozivásznon lennénk,  nem hogy fáradtság, de életem leghangulatosabb 6,6 km-re volt. Nem bántam volna, ha ez a táv 8 km vagy 10. Sütött a Nap és csillogott a víz, jó levegő…. nyugalom, és futás. Távol a hétköznapi őrülettől. Nem is értettem, hogy ennyi nem alvással ezt hogy bírom. Hab volt a tortán, hogy a féltávnál a többiek fáradtan már,  de ismét felbukkantak,  ismét, mondták, hogy HAJRÁ, ismét erőt adtak!!!!  

Elhaladt mellettünk egy egyéni ultra futó… fel nem fogom.. amit mi 10-en, busszal (is) azt ő egyedül futócipőben. Még csak nem is gyalogolt.. Elgondolkodtam, vajon ő mit tud amit mi nem? Mi van benne ami bennünk nincs??? Csak tanulni lehet tőlük, kitartást mindenképp……

Aztán mikor a váltópontra értünk a romantika elillant. :D :D Az infó amit kaptam, hogy a befutóm 3 km-e, ami még várt rám nem 3 hanem 6,4 km –re módosul, először kiakasztott kb. 2 másodpercre… de hamar döntöttem, hogy vállalom, hiszen a vége…. az nem lehet már csak örömfutás.  Tudtam, hogy szükség van erre, hogy a csapat elérjen a CÉL-hoz, ne én várjak rájuk,  és együtt legyünk ott.. azon a ponton, ahonnan együtt  indultunk. Tudtam, hogy nem történhet semmi, nem eshetek ki, nem borulhatok be, az utolsó 6 km.. a „megcsináltuk” szakasz…

 És mikor elindultam,  pont mint az elején a két bringással a végjáték  volt. Nem akartam sietni, de ugyanakkor nem sikerült nem tempósra venni. Idegen futók szóltak oda többször, hogy hajrá, már nincs sok hátra. Mindenkinek ugyanarról szólt ez a 221 km. Éreztem, hogy egy iszonyú hosszú út vége fele járunk, hiszen ez nem itt és most kezdődött tegnap 15 óra 10 perckor, hanem tavaly nyáron…. mikor az elhatározás megszületett. Futottam vidáman, nem beszélve arról, hogy végig lejtett, erőlködés semmi s mikor Zsolesz bemondta, hogy másfél km és vége….. nem tudtam, hogy ez öröm, vagy szomorúság. Nyilván iszonyúan vártuk a végét, hulla fáradtan, kimerülve. Mi is, a többiek,  a futók, a sofőrök,a kamerás lányok. De bennem mégis az volt, hogy valami nagyon nagy dolgot csináltunk végig együtt, közösen! Kicsit kiszakadtunk a hétköznapok taposómalmából, ez nagyon kellett.  Tényleg máris vége lenne?? A CÉL előtt 200 méterrel megtorpantam… kivettem a fülemből a zenét.. hallottam a szpíkert.. a szurkolásokat… az én CSAPATOM ott láttam a befutónál fáradtan, kicsit csapzottan és nagyon kalimpálva, integetve, mosolyogva! Egy fiatal fiú észrevehette, hogy belassultam a „csodától”.. és odaszólt, hogy most ne hagyd abba.. még egy picit bírd. 

Igen, még egy pici volt… és ott találtam magam a CÉL-nál , meghatottan, május 13-án 11 óra 10 perckor. A többiekkel, már erőtlenül, de örömmámorban.

A chip lecsipogtatva.. idő eredményünk mint kiderült 20 órán belüli a tervezett 22-vel szemben…

Nyakamba kaptam az érmet, „gratulálok,  megcsináltálok”, ami számomra egy fontos esemény minden versenyen. Szomorúságomra kis bibi csúszott abba, hogy a CSAPAT együtt kapja az érmeket, mert a rajtszámaink lemaradtak azokról akik már nem futottak. De pillanatok alatt korrigáltunk, meg lettek a rajtszámok, meglettek az érmek, s megszületett a csapatfotó UB éremmel a nyakunkban!!!!

Azt gondolom ez a két nap, amit végigcsináltunk mindannyiunkra hatással volt. Itt szükség volt, küzdésre, alkalmazkodásra, kitartásra, türelemre, lemondásra, elviselésre, humorra. De jelesre vizsgáztunk mindannyian. És mivel annyira, de annyira kerekre sikerült ez a két nap a 40 órás ébrenlét minden pillanata megérte. Kegyes volt az időjárás is velünk, abban, hogy minden kerek lett, szerepe volt sokat könnyített a nehéz feladaton.  

A verseny másnapján… mikor már lecsengett minden… mikor már a tegnap emlék lett….iszonyú űr keletkezett. De úgy gondolom, hogy mivel kihívásokra, CÉL-okra szükség van az életben, az űr-t betölteni úgy lehet, ha újabb elérni valót megcélozunk és belevágunk. Ha van már egy remek csapat, - mert nekünk van, s ez hatalmas dolog a mai világban- akkor folytatni kell… és bízom benne,hogy lesz is folytatás………..

Hálás köszönet mindenkinek aki az általunk – Orsi- Sanyi- Kata- megálmodott cél megvalósításában részt vett. Mi futó lányok és fiúk kitartással és maximális erőbedobással, a bringás fiúk a tökéletesen összehangolt asszisztenciával, mentális segítséggel, humorral, sofőrök az erőn felüli figyelemmel és támogatással, és a kamerás  lányok a szintén nem kevés kitartást, figyelmet igénylő „emlék- megörökítéses” feladatokban maximálisan helytálltunk!

Életem legnagyobb kihívása volt, a legnagyobb élménnyel… sok nevetés, CÉL elérés.. öröm pillanatok…

„220 fölött,észre sem vettük, s elhagytuk a valóságot”,

tökéletes CSAPAT munka.. szép volt, Budaörsi fut ÁSZ-ok! 

 KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, HOGY RÉSZESE LEHETTEM!!! 

És KÖSZÖNJÜK MINDENKINEK, aki szurkolt  izgult értünk s együtt örült veünk!